Péntek van. Mindjárt vége a munkaidődnek. Az iroda sarkában ott a bőröndöd, meg egy utazótáska: munka után azonnal indulsz az állomásra. (Igen, még ma!)

Felszállsz a vonatra. Gyönyörű, régi vonat, kellemes fülkékkel, kényelmes, puha ülésekkel. Az ablak alatt kis asztalka a fülke falán régimódi lámpák rózsás lámpaburával. Szépen faragott fa karfa puha kárpitozással. Igazi luxus…

A jövődbe váltottál jegyet. Csak oda. Izgatott vagy, alig néhány óra utazás és megérkezel abba a csodálatos életbe, amire mindig is vágytál.

Ahogy elhelyezkedsz, érzed, hogy bármilyen varázslatos is ez a régi kupé, az esztelenül pörgő mókuskerékben töltött évek tökéletesen kiütöttek, és alig pár perced van, mielőtt menthetetlenül elalszol. Már majdnem úrrá lesz rajtad a kétségbeesés, amikor belép a fülkébe egy kedves idegen. Barátságosan köszön, és helyet foglal. Ő lesz az útitársad.

Hirtelen ötlettől vezérelve megkéred, hogy feltétlenül keltsen föl, ha megérkeztek, nehogy a vonaton maradj. De ahhoz, hogy felismerje, hol kell szólnia neked, a lehető legrészletesebben el kell mesélned, hogy is néz ki az úticélod.

Mit mesélsz neki a jövődről, ahová épp utazol?