Valami nem úgy megy, ahogy menni kéne. Elakadtál, leültél, nincs lendület. A kiégés szele leng körül, vagy dönteni kéne – de hogy? Nem vagy biztos magadban, képtelen vagy nemet mondani, határt tartani. Nem tudod, hogy képes vagy-e rá, elég jó vagy-e. Bármire. Mindig ugyanazokba a tócsákba lépsz bele, és mindig ugyanúgy beázik a cipőd. Mégsem veszed észre időben. Nehéz meglátni az életben a szépet, valójában már úgy érzed, a mókuskeréken kívül talán világ sincs már. A gyerekek kiszipolyoznak, az agyadra mennek és különben sem vagy elég jó anya. Vagy apa. Pedig azt olvasod mindenhol, hogy elég elég jónak lenni. De hogyan? Sokasodnak a szarkalábak és az ősz hajszálak. Őszül a borostád. A fiatalok lendületesen előznek a karrierlétrán való kapaszkodás közben. A létra alján meg úgy érzed, az első fokra is nehéz felmászni.
A barátaid vagy túl megértőek, a kedves együtt bólogatás jól esik ugyan, de csak nem jutsz ettől előbbre. Vagy rossz nézni, hogy nekik minden sikerül, hát pont nem nekik fogod kiönteni a lelked. A család ugyanez…
Kéne egy külső szem, egy edző, aki kívülről lát, de megért és – a csuda tudja hogy, de – rávesz a fejlődésre, eléri, hogy egyre jobb és jobb legyél.
Én vagyok a külső szem.
Mi kell még?
Akarj változni. Akarj dolgozni. Tedd bele az energiát, vállalj felelősséget.
Te fogod csinálni, nem én.
Én ítélkezésmentes figyelemmel kísérlek, meghallgatlak, segítelek, támogatlak. Abban, hogy megtaláld a benned rejlő kincseket, az erőforrásaidat, a motivációidat, a zsigerből jövő bizonyosságot a döntéseidhez.
Minden más rajtad áll. Ha kész megoldást akarsz, ha nem vállalsz felelősséget magadért, akkor nem fogunk tudni együtt dolgozni.